indultunk 2009.február 2.-án, folyamatosan fejlesztve
6052. medvetoros év, Medvetor hava
Üdvözlünk honlapunkon,
az Arvisura szellemében,
a Hun Törzsszövetség újjászületésében,
a Magyarság szellemiségének felvirágoztatásában, Hitben, Egységben!
o o o
Harapi, Kaltesi építési tudós
(Kr.e. 3900 körül) tudománya terjedt el a 24 Hun Törzsszövetségben.
- Áradás ellen a folyóparti házakat egy 2 diófa magasságú dombra kellett felépíteniük, mert az Égi-eredetű Harapi építkezési törvénye ezt rótta le és az utódai is ehhez ragaszkodtak.
- A Harapi-féle építkezési módot igen ésszerűnek tartották. A Ménes birodalmi bölcsek azt mondták „ők olyanféle építkezésre törekszenek, amelyet nem lep el az iszap, és nem hord be homokvihar, s így emlékük örökké élni fog!"
A R V I S U R A
Földi Élet hajnalán az Égből jött Ősanyánk,
Anyahita-Ardvisura elhozta tanítását.
Igazat szólt! …Arvisura.
Ata-Isis Ősatyánk megteremté birodalmát,
Gyermekei a Tóremek megalkotják a hét szintes Életfát.
Földi világ, Égi világ Egy lesz.
Anya hite terjed, mert egyek leszünk az Égiekkel, kik elküldték a tudást.
Egybe kelt az Ég a Földdel, annak jó Életével, fákkal, növényekkel, állatokkal emberekkel.
A tudás, a hit, a szeretet eggyé kovácsolta az alsó világot.
Szövetséggé Agaba tette, az örök időkre megkötött 24 Hun Törzsünk Szövetségét.
Földi – Égi Birodalom a miénk, hol Hit, Szeretet és a Tudás. Mert a Világfán élők nem maradnak soha egymaguk. Szövetség a Földön az Égben.
Anyahita Ősanyánk gyermekei szétszóródtatok a Földön.
Éltünk e szellemben, összetartozván jóban s rosszban.
De több ezer év után Égi-Földi szövetségünk meggyengült.
Hol a hitünk, hol a szeretetünk?
Ardvisura-Anyahita, az Igazszólás benned van, ha hiszed és megéled az Életfa egységét, annak szeretetét, melynek része vagy.
Legyünk eggyé Hun testvérek, kik egy Anyától származunk, egy Vérből.
Magyarok, Úzok, Jászok, Kunok, Avarok, Kabarok és Székelyek.
Kazahunok. Türkök, Lettek, Bolgárok, Manysik, Hantik, Marik, Tatárok, Mongolok, Manzsuk, Suomák, Vótok, Baskirok, Ujgurok, Észtek, Komik, Csuvaszok, Vepszék, Mordvinok.
Szkíták, Saka-szkíták, Pamír-szkíták, Parszi-szkíták, Baka-szkíták.
Örmények, Kovádok, Sambék, Karjalaiak, Garaúzok, Szavárdok, Élamiták, Hokjenek, Fokjenek, Hikszoszok, Pártusok, Sumirok, Szabírok, Szogdok, Ahájok, Barszilok, Muromák, Mescserek, Akkádok, Alánok, Kurdok, Onugorok, Tuvák, Burjátok, Káldorok, Etruszkok, Baszkok.
Jürcsik, Ajnók.
Indijók, As, Maja, Béla és Kecsuák…
Sokan elvesztek, sokan beolvadtak, sokan megfogyatkoztak.
Arvisura, a titkok őrzője, az Igazszólás üzen nekünk.
Vízöntő Világhónap hajnalán, Tiszta vizet önts a kupába a Tiszta forrásból!
Test, Lélek, Szellem, Ég, Föld…a Nagy Természet segít az úton.
Tudd, rajtunk múlik.
Vízöntő Világhónap hajnalán – az Arvisura az Árvíz Ura
o O o
A Havaruti Nagyszalán (Kre. 3981-3965), a Nagy-Tot* az évezredek tapasztalatait figyelembe véve mondta:
- A nagy Mindenség minden mozzanata hatással van az emberiségre és az Égitestek megnyilvánulásaira. A Bika, Kos és Halak Világhónapjának öldöklő évezredei után Joli-Tórem Földje elérkezik a Vízöntő Világhónapjába, amikor az emberevés megszüntetése, a Szeretet tanának megértése után az emberiség rájön arra, hogy az öldöklések helyett mindenkinek dolgoznia kell. A lopások, hazug vagyonszerzések nem teremtenek örökéletűeknek gondolt jólétet; ezt csak a békességes munka és a természet titkainak kifürkészése adja meg.
Pálos Kolostor 2009. augusztus 8.-án
o O o
o O o
Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!
A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér'?
Hadúr öszvérként mendegél?
Ó nem, ilyet ne higgyetek -
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.
Szegődjünk hát nyomába mi
Gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül -
Ki küzd megél, más elmerül.
Megáll Isten, meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.
(1922 július-augusztus) József Attila
József Attila: ŐSAPÁM
Sz. Szigethy Vilmosnak
Fakó köntösben, hószín ménlován,
Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
Ruhája egyszerű, díszt nem visel,
De nagy szemében őserő tüzel.
Dús hosszú fürtje barna mint a föld,
Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
Előtte messze száz vitéz halál.
Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
- Kacagni tán soha nem is tudott -
Nyakán feszülnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.
Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
Bús apa bús fiával, csendesen.
1922. október
József Attila: A Szent Jobb ünnepén
Keresztények, ti hajtsatok fejet -
A mai nap az örökéltü Szent Jobb
Malasztja száll s a hívő lelkeket
Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb
Lesz élni majd, ha bús fejünk felett
Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -
Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet
S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.
De ti, pogány ősöknek vérei
Nagy daccal mégse szálljatok Neki -
E kéz apáinkat halomra ölte
S Hadúr e népet akkortól veri,
Mikor hitének gyáva lett örökre,
Mikor e kéz erős hitünk kiölte.
1922. aug. 18.
József Attila: Nem, nem, soha!
Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!
Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!
Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!
(1922 első fele)
Ezért a verséért 1920-ban Kárpáti Piroska
tanítónőt a románok felakasztották.
Kárpáti Piroska tanítónő verse
Üzent az Olt, Maros, Szamos,
Minden hullámuk vértől zavaros,
Halljátok, ott túl a Tiszán,
Mit zúg a szél a Hargitán?
Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,
Erdély hegyein sűrű fellegek?
Ez itt magyar föld és az is marad,
Tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kél,
Segít a vihar és segít a szél,
Segít a tűz, a víz, a csillagok,
S mi nem leszünk mások, csak magyarok!
Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!
Halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős Turul-madár,
Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!
Ember lakol, ki ellenünk szegül,
A székely állja, rendületlenül!
Üzenik a gyergyói havasok:
Megvannak még a régi fokosok!
Elő velük, jertek, segítsetek!
Székely anya küld egy üzenetet:
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
Rablóhordák szívják a vérünket!
Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!
E végső harcban: egyedül leszünk!
És a honszerző hősök hantja vár,
Ha odavész az ősmagyar határ!
És ha rablóknak kedvez a világ,
Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!
Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,
Székelyföld nem terem több kenyeret,
Elhervad minden illatos virág,
Mérget terem minden gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csónakot,
Székely anya nem szül több magzatot!
Vadon, puszta lesz az egész vidék,
S végezetül, ha ez sem lesz elég,
A föld megindul, a mennybolt leszakad,
De Erdély földje csak magyar marad!
Padányi Viktor:
Megyünk -e már bajtárs?...
Amikor rongyos csizmádat látod,
Amikor szakad a vásott dolmányod,
Megkínzott fejed, amikor szédül,
Beesett szemed, ha magyarra révül,
Aki önmagának fájó gúnyjaképpen,
Kardforgató kezét félénk reszketésben,
Alamizsnáért nyújtja ki neked.
Mond bajtárs! Ilyenkor fáj-e a szíved?
Amikor csörömpöl körülötted a gyár,
Amikor lelked lopva hazajár,
Mert itten lassan szétőrli a Gép...
Mikor álmaidban felrévül a kép,
Amelyen fegyveres, sisakos katonák
Ritmusa dübörög kaszárnyakapun át,
Mikor fáradt vagy, fogytán a hited,
Mondd, bajtárs, ilyenkor fáj a szíved?
Mondd, Bajtárs, borzong-e benned a bánat,
Amikor jajgatni hallod a hazádat,
Amikor bennünket sikoltva hívnak,
Mikor odahaza magyarok sírnak,
Amikor szenvednek a hozzánk hívek,
Mikor börtönökről szólnak a hírek,
Mikor őrjöng otthon száz gyűlölt bakó,
Mikor eszedbe jut négy véres karó
Újvidék piacán...
Mondd, Bajtárs, mikor tudod, hogy várnak,
Mondd, Bajtárs, borzong-e benned a bánat?
Mond, Bajtárs, gyulladsz-e lázadt haragra,
A kegyetlen, komisz förtelem szavakra,
Amikkel illetik mocskos habzó szájak,
A letiport, gyűlölt, az árva fajtádat,
Amikor a fél világ üti, rúgja, vágja
S már mindenki a halált kiáltja ,
A kifosztott, rongyos, üldözött magyarra,
Mond Bajtárs! Gyulladsz-e lázadt haragra?
Verejtékes álmok lázas éjjelén,
A kísértetjárás komor idején,
Amikor nehéz lidércnyomások,
Módjára rémít a százados átok,
Egy veszni induló kifosztott ország,
Ijesztő árnyai járnak-e hozzád?
Van-e még benned töretlen hűség?
Van-e még benned dac, keserűség?
Megnyugvás, mely fizetni akar?
Szegény bajtársam, Te bús, szolga magyar
Mondd, csordul-e még ki könny a két szemedből,
Amikor nemzeted bús himnusza zendül,
És a fájdalomból maradt-e benned
Valami, ami tűr, ég, fáj és szenved,
Szó, átok, eskü, elhatározás,
Amit ébren talál a leszámolás,
Amelyen keserű, megkínzott szíved
Majd kamatostul mindent megfizet?
Mert ha így van, Bajtárs, sóhajos melledre
Hadd üljön a bánat kínzóan, szenvedve,
A torkodra szökő fájdalom hadd fájjon,
Acélkarmával a kín hadd vájjon,
Ne bánd, ha mocskos vagy, söprögető cseléd,
Összevágott szájjal álld tovább a cserét,
Dugd el a lelkedet valahová mélyen,
És várj, Bajtárs, némán, dermedten, keményen!
Mert eljön az idő. A várvavárt óra,
S a mi szánkon, Bajtárs, ne csendüljön nóta.
Nekünk nem kellenek lelkesítő szavak,
Rendbe-sorba állnak újra majd a hadak,
Fellángol újra majd a senyvedő zsarátnok,
Az istent-idézők, humanisták, szentek,
Békeapostolok, megbocsájtó lelkek,
Könyörgés, sikoltás, meakulpa-ének...
Pusztulni kell az idegen szemétnek!
Minket nem hat meg majd az elkésett bánat,
Aki magyart gyilkolt, annak nincs bocsánat!
És jöhet majd tűz, gáz, nem számít az élet,
Jöhet rombolás, atom, utolsó ítélet,
Jöhet dögvész, halál, temetetlen halom,
Vér... Sár... bánat... pokol, őrjöngő fájdalom,
Hiszen — otthon síró édesanyánk vádol,
Tiprott menyasszonyok gyalázata lángol,
Vádol kisgyermek sovány, vézna karja...
-- Csak még egyszer zengjen a riadó hangja,
Csak még egyszer puskát markoljon a kezünk,
Bajtárs! Akkor — megyünk!
o O o
SZALA. NAGYSZALA
A Kárpát-medencében igen nagy örömünkre szolgál, hogy a hagyományörzés egyre nagyobb teret hódít. Az elmúlt időben a hagyományőrzők egy része rátalált a Szala és Nagyszala fogalmára és nagy erőkkel ilyen rendezésbe fogtak. Mivel ezek nem fogalmak, hanem egy szellemiség, ezért úgy gondoltuk, hogy leírjuk a Szala történetét, működését. Kik hívhatják össze, milyen alkalomra. Erről a legtöbbet az Arvisura rovásai beszélnek, így ez adta a gyökeret.
A menü-ben található: Nagyszala
o O o
NAGYÚR
Koppány késői utódjának ősmagyar imája
Nagyúr,
Ott fönt, a szenteknek kegyes egyességében, alázatosan jelentem Neked:
Még élünk néhányan magyarok! Palástod árnyékában nagyra nőttünk. Olyan nagyra, hogy nem győztek nyesni századok alatt Európád gondos kertészei. Koronád súlyától addig nyögtünk, s vesződtünk, hogy ma már felnyögnénk a boldogságtól, ha újra érezhetnők cifra terhét födetlen maradt homlokunkon.
Templomaidat megvédtük minden ellen. Csak mi fogytunk el, a templom megmaradt. Baj nincs azért: üresedő helyünkre csőstül csődültek jó szomszédaink és úgy elfértek koronád alatt, hogy kardjuk hegye se lógott ki alóla. Mind magyarul vesződött a magyarral, ahány lovag, pap, rangos idegen jobbod alatt csak elhelyezkedett lidércnyomásos századok alatt. Magyarabbak lettek a magyarnál, csőrtetősebbek, rangosabbak s a szent alkotmányt testükkel fedezték, hogy le ne kopjon róla a penész.
De mi is megéltünk valahogy azért, igazságosztó balkezed alatt. Megkoptunk bár, de jó, szelíd juhok lettünk a nagy, közös, komondoros akolban s pásztor nélkül elvesztünk volna rég. De pásztorunk, hála legyen Neked, akadt minden időben, ki vízre s legelőre elterelt, ha már nagyon göthösek voltunk s farkas ellen is szerződtetett kutyát. Nem győztünk hálálkodni eleget, hogy trónod és koronád pásztort is csalt magához, néha még sokat is kissé és örökségedet nem prédálta föl az idők szele és Magyarországodból az ország mind a mai napig megmaradt.
S mi is megéltünk valahogy, azért. Pedig Te odaföntről jól látod bizonyára: megtettünk mindent, amit lehetett, hogy sikerüljön magunkat beleölni a szakadékba, kelet s nyugat között. Kelet felé sodort a vérünk, nyugathoz rángatott a koronád s áldó kezed így teljesedett be rajtunk: az nem nyelhetett el s ez föl nem szívhatott.
Ma már megértjük furcsa titkodat. Örökül hagytál egy súlyos koronát, hogy görbedjen alatta a fejünk. S örökül adtál egy kardot is ajándékul. Ma mégis az egyetlen örökségünk, mi koronának s kardnak árán számunkra megmaradt: a nyelv. És ez a legnagyobb örökség, mert mindenen keresztül koronánál és kardnál tartósabban összekovácsolja azokat, akiket meleg és jószívű palástod kegyes számítással magyarnak fogadott.
A leckét megtanulták jól buzgó jobbágyaid, akiken vessződ hozzá nevelt. Bajor földből, bajor Gizellád jussán, most mérik ki a részüket, király.
Memento
(Minden magyarnak, akinek vére van)
Jöjj el gyűlölet, jöjj a szívekbe,
légy te a hit és légy te a kard!
- Karóba húzva s kerékbe törve
s halódva is, de zengem ezt a dalt.
Kötözzék meg lázadt két kezem
s tömjenek rongyot az énekes számba,
még akkor is - a két meredt szememmel -
ordítom majd e vak világba,
hogy nincsen más nekünk, csak a Gyűlölet
s aki magyar s most békét hiteget:
az vesszen el a tűzhely melegén,
az gyáva, gyáva, gyáva, gyáva…!
Mi úgyse tudunk Krisztusok lenni
s imádkozni e vad Golgotán,
bennünk nem gyujt a korbács megbocsátást.
Más a mi lelkünk: turáni, pogány.
Népek között, a fajtánk: jövevény
s nekünk az erőszak: minden irgalom.
Mi nem felejtünk: Aki minket üt,
az fogja meg a pajzsát is nagyon,
mert fáj a seb - jaj, átkozottul fáj! -
és sebeinkből nem nő kegyelem,
ha megütött, hát várja meg a választ
s ne idézze az Istent hirtelen!
Mi úgyse tudunk Krisztusok lenni:
van húsunk, vérünk, vágyunk és jajunk,
mi: - Ázsiából idezüllött nemzet -
nem Megváltók, csak gyarló emberek,
haragvó s fájó magyarok vagyunk.
Mi eltagadtuk mindig, hogy mi fáj
és odaadtunk mindent, amit kértek.
Röhögj Európa! (Festett vén bohóc.)
Ezer esztendő görnyedt bús során
véres cafatra vágattuk magunk,
mindig csak érted. Mindig teérted!
Áldomás van. A Szajna vigad.
A Szajna részeg, a Szajna dalol,
hízott patkányok járják a táncot
- s rajtunk, szorosra húzzák a láncot! -
és fáj a testünk szörnyen, valahol…
- Valahol… ott a Hargita tövén,
valahol… ott a Bánság szögletén,
valahol… ott, hol ölel a Kárpát…
Mindenütt fáj, ahol levágták! -
Áldomás van. A Szajna vigad,
a Szajna dalol, a Szajna részeg!
"Kegyelmes úr! Dicső Európa!
Megkaptuk hát a dús fizetséget.
Ó megfizettél. Nem vagy már adós.
Nincsen már semmi az ősi rováson.
Fizesse meg a mi Istenünk neked.
(De úgy: ahogy még sohse fizetett!)
Ez új toron, hősi áldomáson,
vérrel és könnyel töltött serleget
mi is ürítünk - szolga magyarok -
és megfogadjuk, holtigérő hittel,
hogy nem felejtjük ezt a szent napot
soha, soha! - S ha elfelejtenék
valamikor a tévedt fiaink:
mi fölkelünk a sírjainkból
és megtanítjuk őket rá megint.
Ne félj Európa - festett, vén bohóc -
ez az eml
Martonvásári hagyományőrző rendezvény és szer
2010.08.25
Martonvásári hagyományőrző rendezvény és szer 2010. 09. 18.
Róma fél
2009.09.20
1000 év sem volt elég. Koppány, Vatta! Róma! Hittérítés, erőszak.
Hol a Hit, a Szeretet, az Igazság! Őseinkben, vagy Rómában keresendő!
Vagy: Nimród, Gilgames, Atilla, Buda, Csaba, Baján, Álmos, Árpád, Taksony, Vérbulcsu, Koppány, Vazul, Vatta...
Alföldi Géza
Örök magyar
Mondják: a hitünk olaszoktól kaptuk,
kultúrát a németek adtak,
harcolni a török tanított meg,
énekelni a szlávok...
nem vitázok!
leszek hitetlen, tudatlan,
harcban esetlen, ügyetlen a dalban,
visszaadok mindent, amit mások
magukénak akarnak vitatni belőlem!
nem kell idegen. Valami marad
a végén, ami csak magyar bennem,
amit Ázsiából hoztunk, s
el nem sikkasztották aljas századok,--
ha egyetlen porszem talán,--
de az új világ új hajnalán
felépítem belőle majd
az igazi, az ősmagyart!