Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Arvisura vándorlása

2009.02.23

ARVISURÁK VÁNDORLÁSA

 

Az Arvisurák és a Szövetség Ládájának kimenekítése

 

Szent István javaslatára Vazul fiai, Endre, Béla és Levente megkezdte székhelyének áttelepítését Kevevárra (ma Kiev) a Szent Illés székesegyház uruki-mani keresztény kolostorába. Budavár Beavatott Központot pedig a pusztaszeri versengés résztvevőivel Abavárról Füzesgyarmatra helyezték át.

Vazul sorra járta a falvakat az Ősök tiszteletére és a kegyhelyek látogatására bíztatva azokat Agaba fősámán örök igazságával : „amelyik nép megtagadja múltját, elbukik”.

A német lovagok panaszolták, hogy ilyen körülmények között a magyarok hittérítése nem lehetséges. Vazult és feleségét, Korponát Nyitra várába záratták a mainzi érsekség parancsára.  Endre, Béla és Levente hercegeket a Csákok lovas vitézei Nyitrán, Trencsénen és Sasváron keresztül Csehországba, majd Lengyelországba menekítették.

István továbbra is félt Koppány átkától. Imre herceg vadászat közben a besenyők által készített csapdába esik és a kopjadöfésekkel feldühített vaddisznó Imre királyfit halálra marja. Koppány Istvánra mondott átka teljesül: „gyesznó ölé magod”. István 1032-ben magához kérte Vazult és Korponát, ahol sírva elismerte, hogy megverte őt az Öreg Ősten, mert egyetlen fiát elvette tőle a német lovagok kegyetlenségei miatt: „Ti örülhettek, hogy három szép fiatok van és egy időre azt javaslom, hagyjátok el az országot, mert rám nagy erővel nyomást gyakorolnak a mainzi érsekség lovagjai. Ezért a Szövetség Ládáját menekítsétek ki Füzesgyarmatra*, ahol már készítik az Élet-Templomát. Ebbe a dologba senkinek nem engedek beleszólást!”

István parancsa szerint a Szövetség Ládájának egész mentési munkáját az ország területén Csaba nádor irányította 5 lovas cso­port kíséretével. Endre, Béla és Levente 1030-1035 között csupán az országhatár és Kevevára között irányították az ősi kincsek kimenekítését.

István 1038. augusztus 15.-én Úrasszony napján, Dunaordosz ispotályában elhunyt.

Levente főtáltos az Arvisura anyagot a Szent-Illés székesegyház altemplomában őrizte. A hibásnak vélt feljegyzésekről újabb Arvisurát rótt és 1047 húsvétján az összes Arvisura másolatokat Endrevárába hazaküldte. Amikor az első szállítmány, a Szövetség-Ládája, az Arvisura-lapokkal és az aranykincs nagy részével megérkezett Füzesgyarmatra, Levente felesége, Ildikó-Ibolya aranyasszony ősi szokás szerint önkéntes hősi tűzhalállal pecsételte meg azt, ugyanúgy, mint annak idején Jákó fősámán Ordoszban. Amikor Levente herceg értesült felesége haláláról, búskomor lett és örök nőtlenséget fogadott, majd almaszüretkor Lebedvár fellegvárában meghalt. A bese­nyők Kipcsák fejedelem vezetésével Kevevárból (Kievből) az Arvisura anyagnak a továbbszállítá­sára fogadalmat tettek. Daróc fősámán vállalta az Arvisura feljegyzések és szertartási kellékek további szállítását.

Az utolsó szállítmányt a medvetor hajnalán vitték Füzesgyarmat felé. Már messzi­ről látták Füzesgyarmat kamlik táborát, amikor váratlanul gerové-besenyő lovasokba ütköztek. Azok görbe kardjaikat kirántva rohantak a csoportot kísérő lovasok felé.

Dühödt ordítozással, Allah! Allah! - üvöltéssel vágtattak a meglepett, hidegtől meggémberedett lovas és szánkótábor felé. Az Erti-Sur besenyők és átadó magyar fe­jedelmi ifjak is kardot rántottak és megkezdődött a véres küzdelem. A külső kamlik­táborból is megérkezett vad vágtában a fogadó lovasok serege. Végül a gerové moha­medán besenyők fanatikus serege jókora veszteséggel megfutamodott. Kipcsák vitéz ebben a nem várt küzdelemben lóháton, karddal viaskodva hősi halált halt. Füzesgyarmat áldozati kegyhelyén az ilyenkor szokásos hamvasztási módszerrel elhamvasztották. Gyarmat fejedelem egy díszes prémes szánkót ajándékozott a régen várt fejedelmi ifjú ember­fejes urnája részére, akit visszafelé haza fognak szállítani. 1063. első napján, a híres füzesgyarmati medvetor hajnalán 12 magyar vitéz hősi halállal elpusztult.

A manysik segítették a sebesülteket és ölelgetve életet leheltek a rokoni magya­riakba. Csendesen átraktak minden kincset és Arvisura anyagot a rénszarvas vontat­ta szánjaikba és lassan elindultak észak felé.

Füzesrét falvának lakói jöttek a küzdelem után az ilyenkor szokásos halottham­vasztásos temetkezést elvégezni. Gyarmat és Pamrán nagyfejedelem egymást ölelget­ve elbúcsúztak, soha többé nem találkoztak. Kipcsák nagyfejedelem hősi halált halt. Távolról még végignézték az elhamvasztását, majd egy Keszi törzsbeli göröncsér dí­szes urnát hozott, amibe a hős tetemének porait Szakszinba szállították. A gerovék hamvait meghagyták az erdő szélén leselkedő farkasoknak.

Füzesgyarmaton jelentették az Öregek Tanácsának, hogy sikerült az Arvisura kin­cseket a manysi-hantik haderejének átadni, akik most már biztonságosan viszik rén­szarvas fogataikon az Urál-Bérc Öregéhez.

1063 nyarán Miltény fia, Zombor és Kökény fia, Pereg jelentette I. Béla királynak, hogy a kardok-dárdák és prémes-szánkók csatája után sikerült a manysi-hantik sere­gének átadni az Élet-Kegyhelyének titkait és az Uruki-Karnaki-Ordoszi Szövetség Ládáját.

Ezzel a magyarság kilépett a sokezer éves álomvilág keretei közül!

 

 

Az Arvisurák visszakerülése

 

Az Arvisurákat 1063-tól a Manysik őrizték az Ob vidékén. A Manysi fősámánnak fia, Szalaváré Tura az Ob vidéki Vezsakoriban született. Fősámán édesapja fiatalon meghalt. Nagyapja, Szalaváré apó az első világháborúban egy magyar tisztet, dr. Zsiray Miklóst gyógyított meg, megmentve ezzel életét. Apja halála után nagyapjával és édesanyjával kiköltöztek a tajgába, ahol jurtában laktak. Nagyapja sokat mesélt, és a meséket Tura megtanulta tőle. Ő adta a Tura nevet is unokájának az ősi névadás szerint. Így lett Tura beavatott, háromlelkű sámán.

Tura tizennyolc éves korában beleszeretett egy manysi lányba, Ketibe. Mikor Tura az Ob folyón elindult szokásos, sok hétig tartó halászatra, visszafordult, merthogy a sót otthon hagyta. Haza érkezvén Ketit hűtlenségen kapta. Mikor számon kérte a lányon, Keti hamis esküt tett és a medvére megesküdött. Ez lett a veszte, mert a hamis eskü miatt másnap egy medve széttépte. Bánatában, egyedüllétében úgy döntött, hogy megfogadja nagyapja, Szalaváré apó azon kívánságát, hogy menjen nyugatnak, és keresse meg Magyarföldön azt az óm jelzésű magyart, akinek visszaadhatja az őrzött tudást. Tura nem tudta, hogy kit keres, de Szalaváré apó tudta, hogy unokája majd rátalál.

Elindult hosszú útjára, magát rábízva az Öreg Östenre. A Szoszva folyón indult el csónakázva, majd az Obon, az Irtiszen és a Tavdán evezett tovább. A Tura folyó partján kötött ki először, ahol déli manysikkal találkozott. Itt töltötte a telet, majd tavasszal az Ural felé indult, s a Kámához érve beállt halásznak. Csebokszárinál járt, amikor a Volga befagyott. Itt Turát az állambiztonságiak elfogták. Nem ismerte az orosz nyelvet, ezért finn fiatalember lett tolmácsa, akinek elmesélte útjának történetét és küldetését. A tolmács, Iryő Szalminen – oroszosan Igor Szalmi – rábeszélte, hogy jelentkezzen katonai szolgálatra, mert így van esélye arra, hogy küldetését elvégezhesse. Így Igor Szalmi kapitány magával vitte Penzába, ahol az első világháborús magyar kolónia tagjait is megismerte. Itt kezdte el tanulni a magyar nyelvet. Rigó nevű társukkal együtt partizán kiképzést kaptak. Ózd környékére indították őket bevetésre, de tévedésből Fülek mellett ugrottak ki, ahol egy fiatal leány, Biricsák Mari a szoknyája alá rejtve mentette meg az életét. Mari aztán Miskolcra vitte Turát, ahol a leány a bombázáskor életét vesztette.

Az elveszett Turának sikerült megtalálnia Igor Szalmit és néhány harcostársát. Egy szlovák partizánlány, a háromlelkű sámán, Fehér Tücsök segített nekik Sztrecsnó környékén búvóhelyet találni. Sokáig itt táboroztak, végezték földi küldetésüket a háborúban. Innen indították azt az akciójukat is, amelynek célja a Vízöntő Világhónap beavatottjának a megtalálása és beavatása volt.

 

Paál Zoltán 1913-ban született Ózdon. Ősei a Gardiz Márton utódia, a Sturmanok voltak, akik a Felvidéken megalapozták a vasgyártást. Apja munkásember volt, így ő is annak nyomdokaiba lépett, vasgyári munkás lett Ózdon. Feleségül vette Nullász Ilonát, majd megszületett Éva lánya. 1944 év végéig nem kellett katonának bevonulnia, de ekkor a visszavonuló németek csapatok az ózdi kohókat le akarták szerelni, hogy Németországba áttelepítsék. Ezt nem sikerült megvalósítaniuk, de 1945 januárjában Paál Zoltánt behívtak munkaszolgálatra, s elindították őket Szlovákián át Németország felé. A Felvidéken, a Vág völgyében Sztrecsnó mellett megpihent a menet, amikor légitámadást jeleztek a szirénák. Ezen alkalmat kihasználva a partizánok igyekeztek minél több munkaszolgálatost megszöktetni.  A partizáncsapat finn kapitánya mellett manysi, mordvin és hanti partizánok is voltak.

Előre kinézték maguknak azt a vasgyári munkást, akit 1945. február 2-án a rózsahegyi országúton a munkaszolgálatból megszöktettek. Ebben Fehér Tücsök volt a segítőjük, azonban ő néhány nap múlva életét vesztette Sztrecsnón.

Egy alkalommal egy éhes medve tévedt Szkladán anyó házának romjához, amelynek pincéjében a partizánok meghúzták magukat. Tura nagyon megijedt a medvétől, ezért Paál Zoltán vette kezébe a géppisztolyt, amivel megölte a medvét. Tura tudta, hogy ezzel az eseménnyel, az Égiek akaratának megfelelően elkezdődött Baraca, azaz Tigris (ez volt Paál Zoltán sámán neve) beavatása. A medvetor öt napon át tartott. Az első napon csak szavaltak, mert Fehér Tücsök még nem volt eltemetve. Aztán a medvetor második napjától elkezdődött a mulatozás. Énekeltek, „színdarabokat” adtak elő a partizánok a medve kiengesztelésére.

A medvetor során adta át a manysi sámán az úz - magyar sámánnak az Arvisurák őrzésének jogát. Baraca küldetése azonban több volt ennél. Ő lett a Vízöntő Világhónap új beszélője, akinek a békéről kellett regélnie. A Tura vezetésével megtartott medvetoron Baraca megkapta az ősi tudást, a hagyományokat, a Hun  törzsek regevilágát.

Turát tőrbecsalták és ezért Szombathelyen bombatámadásban meghalt. Sámánszokás szerint temették el, minél közelebb az Égiekhez. A háború túlélői, tíz év után még találkozhattak Budapesten. Húsz év elmúltával is tartották még a kapcsolatot Juránnal és Pandjalehhel és a többi beavatott harcostársakkal együtt.

882 év elteltével visszakerültek az Arvisurák a Kárpát-medencébe, egy magyar-úz emberhez. Paál Zoltán a beavatott háromlelkű rovósámán esküjéhez híven, a beavatásától számított 5 év múltán, 1950-től harminc éven keresztül rótta le az Arvisurákat, 1980-ig. Hagyatékul hagyta, hogy a Vízöntő Világhónap eljövetelekor tegyék azt közkincsé. 1982. szeptember 29-én az Égbe távozott.

 

 

Ibos Zoltán

* Füzesgyarmat – a Káma folyó partján volt, az Ural lábánál

 

Kép